„ÖNFIA VÁGTA SEBÉT...”
Ünnepelünk és emlékezünk. A jeles évfordulók, bár megszakítják mindennapi életünket, lehetőséget adnak, sőt felhívást jelentenek, hogy értékeljük identitásunkat, elhelyezzük magunkat a „népek hazájában”.
Augusztus huszadika, szent királyunk és az államalapítás ünnepe kiemelkedik ünnepeink sorából. Ezeréves államiságunkra méltán lehetünk büszkék.
Az ünnepi forgatagból ki-ki a magának tetsző lehetőségek közül választhatott. Mohácson a baranyai önkormányzatok együtt ünnepeltek. Öt napig tapsolhattunk a Nemzetközi Néptánc Fesztivál táncosainak. Ámulva figyelhettük a tűzijátékok rakétáinak színes rajzolatát az égen, szerte az országban.
A pálmát mégis a csíksomlyói nyeregben előadott passiójáték vitte el. Méltán lehet büszke alkotására, rendezésére Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója és mindazok, akik ebben közreműködtek: színészek, táncosok, énekesek, mesemondók. A végén Szent Péter a darabbeli „csárdában” – meglepetésünkre – különleges emberekkel találkozott. Valami Ágnes asszonnyal, Vörös Rébékkel, Bolond Istókkal, Toldi Miklóssal, János Vitézzel, akik azt állították magukról, hogy ők „magyarok”. Meg is kérdezi a körülállókat: VANNAK ITT MAGYAROK?! 25 000 torokból érkezett a válasz. Igen! – kiáltottam én is.
Jó volt idén is magyarnak lenni!
Szentmisén emlékeztünk meg (a mohács Fogadami templomban) a mohácsi síkon elesett hősökről. A „kemény beszéd - örök élet beszéde” párhuzamban a hűséget és a helytállást emelte ki plébánosunk Jézus tanítványai és a hősi halottak kiállása között. Néha elkalandozott a figyelmem. Körbenézve a templombelsőt figyeltem. Mi lesz vele, mi lesz belőle egy-két hónap múlva? Meghallgatja-e kéréseinket a Püspök Úr? Ha most itt lenne, bizonyára szóba hozná az átalakítást. A legutóbbi fórumon elbeszéltünk egymás mellett. Megismertük az újabb, pontosított terveket, mi is elmondtuk, mivel nem értünk egyet, mik a kéréseink. Sok hozzászólás, támogató megjegyzés volt. Tapsot is kaptak,csak a gazdasági igazgató nem. Hiányolták. A 400 millióért tapsolni illett volna!
Nem értem, miért ragaszkodnak ennyire a liturgikus tér átalakítására, a szószék lebontására. A gazdasági igazgató előterjesztése sem volt meggyőző. Nem voltak érvei, csak adatokat sorolt fel. Az építésznő meg sem szólalt. Nem számítottak ilyen ellenállásra, szeretnének már túllenni rajta?
Mi kifogytunk érveinkből. Megpróbáltuk kéréseinket személyesen, illetve elektronikus úton eljuttatni a Püspök Úrnak: sikertelenül. A gazdasági igazgató biztosan referált neki. Várunk a döntésre, reméljük, hogy aki a megbékélést, a felebaráti szeretetet képviseli, megnyugtató választ ad.
A mélyben, mint a lápi tűz, kétségek, indulatok feszülnek. Kisebb közösségekben téma a templombelső átalakítása, de nem is sejtjük, mennyien ítélik el a püspökség terveit. Sajnálom szegény Marika nénit,nagyon megbántódott. Megrótták! Bűnt követett el, nem áldozhat, mert kifogásolta a püspök tervét. Megállítanak az utcán, a plébános úr ismét sírva magyarázta, hogy ő úgy került az egészbe, mint Pilátus a krédóba. (Pilátus neve a tette miatt maradt fenn!) Együttérzek plébánosunkkal. Hogyan döntsön? Döntési helyzetben van-e egyáltalán?
A hősök hősökként viselkednek. Nem arra gondolnak, hogy 492 év múlva is emlékezünk rájuk, a csatára készülnek, királyukért, hazájukért, keresztény hitükért. 1526. augusztus 29. délután három óra. II. Lajos király sátrában Tomori Pál fővezér jelenti a királynak, hogy seregeivel a mohácsi síkon felsorakozott. A király megkérdezi: vannak itt mohácsiak?!
Én is kérdezem: Vannak itt mohácsiak?!
Mohács, 2018. augusztus 28.
Wigand József
tanár
