Gondolatok a Mohácsi Fogadalmi Emléktemplom felújításának vitája kapcsán

"Minden olyan nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi,
vagy semmivé tenni hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg.”

(1826-ban írta ezeket a gondolatokat Kölcsey Ferenc a Mohácsi csata 300. évfordulóján.)

A minap néhány történelmet kedvelő baráttal a Mohácsi csata 500. évfordulójának méltó megünneplését előkészítő tanácskozáson vettünk részt, melyet a csatával foglalkozó történészek és régészek szerveztek a teljes összefogás és a kölcsönös együttműködés jegyében. Bennünket megfogott az a közös tenni akarás és ügyszeretet, ahogy ezen az ismert szakemberek "egójukat" feladva (mintegy 8 évvel a jubileumi évforduló előtt) a siker érdekében a csatatér kutatásához csatlakoztak.

Ez a találkozó akaratlanul felidézte azon dicső elődeink példáját, akik a múltban egymás kezdeményezéseit tiszteletben tartva sokat tettek azért, hogy a város és lakossága méltóképpen megőrizze a csata és a csatában meghalt vértanúk emlékét. Ismeretes és dicséretes, hogy a múltban a csatára való emlékezés fő zászlóvivőit a Római Katolikus Egyházvezető tisztségviselői zömében Pécsi püspökök között kell keresnünk.
  Ők voltak azok, akik az 1700-as évek második harmadától a város nagyban kicserélődött és többségében betelepült soknemzetiségű lakosság figyelmét felhívták a Mohácsi csatamezőn történtekre, a vértanúként meghalt hősök tiszteletére és a megemlékezés fontosságára.
  Ők rakták le a máig élő emlékezet első emlékköveit. Eszterházy Pál László pécsi püspök azzal, hogy az 1783-as második, ún. Győztes Mohácsi Csata 100 éves jubileumára 3 nagyméretű csataképet rendelt korának legjelesebb történelmi festőjétől, Dorfmeister Istvántól: a vesztes- és a győztes mohácsi csatákról, valamint II. Lajos király páncélos képét.
  A II. Mohácsi csata jubileumán közszemlére tette a képeket a püspöki kastély termeiben, hogy a hosszú török népirtó uralom után betelepülők is megismerhessék új hazájuk sorsfordító eseményeit. Makkai György akkori plébános a plébániakert haszonélvezetének jövedelmét is felajánlotta az újonnan érkezőknek, hogy ezzel is elősegítse az elesett hősök iránti tiszteletüket és emlékezetüket.
  Király József pécsi püspök ezt a kezdeményezést viszi tovább, amikor 1807-ben a szomorú emlékű csata napját összekapcsolja Keresztelő Szent János fejvételének egyházi ünnepével és hivatalosan is augusztus 29.-ét jelöli ki a csata emléknapjává. Mindezeken felül jelentős pénzalapot biztosít arra, hogy az itt élő nemzetiségiek évről évre ezen a napon, saját nyelvükön egyházi szertartásokkal és ünnepi beszédekkel magyar testvéreikkel együtt emlékezhessenek.

Végül 1817-ben a Kálvária Csatatéri Emlékkápolna felépítésének lehetőségét is megteremti arra, hogy arra a helyre építteti ahol a hagyomány szerint az egykori pécsi egyetem diákjai a csatában utolsó rohamukra indultak. 1859-ben Grix György pécsi püspök a mohácsi ún. Csatatéri Emlékkápolnát, (amit addig csatatéri kilátónak is használtak és már jócskán leamortizálódott) kibővíttette és úgy építtette újjá, hogy benne addig a püspöki kastélyban kiállított 3 képből 2 (az I. és a II. Mohácsi Csata Emlékképei) végső helyet és nagyobb nyilvánosságot kapjanak.
  Mindkét építtető félreérthetetlenül hangsúlyozta a kápolna csatára utaló emlékjellegét. Ennek bizonyítéka a főbejárat homlokzatának kronosztikonja, mely elárulja az építés idejét, és azt, hogy a mohácsi csatában meghalt hősök emlékére épült "SIT VT GLADIS MOHACSIENSIS" és a bejárat bal oldalán lévő fülkében álló II. Mohácsi Csatához kapcsolódó ágyú, mely Bádeni Lajos seregeinek felszereléséhez tartozott.
  Ez az emlékhely a második átadást követően még tovább bővült csatára utaló jellegekkel (lásd: torony, Haranghy Jenő üvegablaka, illetőleg Gebauer Ernő faliképei).
  Ezt az egyházi elkötelezettséget és hagyományápolást vette át Mohács város katolikus képviselő testülete, amikor úgy döntött, hogy a város erősen megnövekedett népessége miatt egy sokkal nagyobb, hatalmas Emléktemplomot s egyben emlékhelyet építtet a csatára való emlékezet és annak hősei iránti tisztelet jegyében. Dr. Rühl János kórházigazgató példáján felbuzdulva (aki felesége csodálatos felgyógyulása kapcsán tett fogadalma értelmében 200 Ft-ot ajánlott fel az építendő Emléktemplom javára) megindult a Mohácsi lakosság közadakozása.
  A templom tehát EMLÉKTEMPLOMKÉNT, a Mohácsi Csata és a csata hőseire való emlékezés jegyében, nagy nehézségek árán (8 tervmódosítás és többszöri pénzátcsoportosítás után) jelentős időbeli csúszással 1926 és 1940 között született meg, egy olyan sorsfordító időszakban, amikor átéltünk egy vesztes világháborút, Trianon sokkját és egy gazdasági világválságot.
  Nem egyházi pénzből létesült, hanem egy kivérzett és szétesőben lévő, megcsonkított ország népének fillérjeiből, az összefogás, a testvéri szeretet és a mohácsi csata vértanúinak tisztelete jegyében. Ezt jelzi az a 3.000 magyar falu, 52 város és 25 megyeháza 1-1 kg-os emlékföldje is, amely a templom alapjába lett beépítve.
  Ez a templom sosem volt és jogilag nem is lehetne a Mohácsi Belvárosi Plébánia tulajdona, még csak nem is egyedül Mohács városé, hanem egész Magyarországé! Nem is csupán Mohács vagy Baranya megye, hanem egész országunk népe akarta létrehozni a csatára való emlékezés jegyében, mint EMLÉKTEMPLOMOT. Erre törekedtek a templomot megálmodó tervezők, iparművészek, építők és a későbbi személyes adakozók is, akik mindannyian emléket akartak állítani. Jellemző, hogy már eleve úgy építették, hogy az építés fontos szakaszai, a templom szimbolikája számos szállal kötődjék az 1526-os mohácsi tragédiához, mégpedig úgy, hogy a nagy tragédiából minden kor magyar embere erőt tudjon meríteni.

Az egyes templomrészek átadásait is a csata időpontjához kötötték:
- Szentély:                                 1933. augusztus 29.-én
- Templom szentelése, átadás: 1940. augusztus 29.-én
- A mai szembe miséző oltár:   1986. augusztus 29.-én

A templomban található történelmi alakok egyúttal nemzeti történelmünk kiemelkedő személyiségei: Szentek és boldogok, akiknek példájából ma is erőt, kitartást és hitet meríthetünk. Nagyon igaza volt városunk nemrég elhunyt képzőművészének, Szökőcs Bélának, aki a templomról többek között ezt írta:

„Maga az Isten háza és a benne lévő művészi alkotások hűen őrzik a magyar történelem dicső és sajnálatos eseményeinek állomásait, kiemelkedő személyiségeit.”

Ezzel szemben a mostani egyházi vezetésnek egészen más az álláspontja. Mi, amikor felemeljük szavukat a szerintünk átgondolatlan újításokkal szemben, nem harcolni akarunk, csupán elődeink emlékezetét védjük és a templom már meglévő értékeit akarjuk megőrizni. Nem értjük például azt az eredeti főoltárt lebontani mely őseink adakozásaiból született és évtizedek óta ad megillető helyet a Tabernákulumnak és egyetlen korabeli emlékünknek, a Mohácsi Boldogasszony szobrának, valamint azoknak a gyertyatartóknak, amiket a Világháborút túlélt mohácsi katonák készíttettek a hála és a hősök iránti tisztelet jegyében.
  Tisztában vagyunk azzal, hogy a mai liturgiában nem használják a szószéket, de azt már nehezen értjük, hogy az immár egyháztörténetivé vált emléket miért kell eltüntetni, főleg akkor, ha tiszta művészeti értékeket hordoz és az eredeti építési terv szerves részeként ma is esztétikai élményt nyújt. Azzal, hogy csodálatos mozaik díszeit kirakják a kialakítandó gyermekmegőrzőbe (ahol a turisták nem is láthatják) a sokat hangoztatott turisztikai szempontok már nevetségessé válnak. Nem is beszélve arról, hogy ezzel városunk büszkeségét, a neves mohácsi festő- és grafikus művész, Kolbe Mihály emlékét gyalázzák meg.

Végül számunkra ugyanúgy talány, hogy G. Michael Gausing, ismert művész értékes, színes üvegablakait miért kell körben, átlátszó fehérre cserélni. Mivel a nonfiguratív üvegablakoknak speciális szín-jelképrendszere van, mellyel szorosan kapcsolódik a Mohácsi csata emlékéhez.
  Számunkra is öröm, hogy a templom pályázati pénzekből megújulhat, de ez ne a már meglévők kicserélésével történjék, hiszen köztudott, hogy az Emlék-templom ma sem befejezett és az állagmegóváson túl ez a pénzösszeg arra is alkalmas lehetne, hogy a templomtervezők elképzeléseinek eddig elmaradt részét is megvalósíthassuk. Már csak azért is, mert (mint tudott) a Csatatéri Emlékhely megtalálásáig és felépítéséig a templom nem csupán Emléktemplom volt, hanem a Mohácsi megemlékezések fontos helyéül szolgált.
  2026-ban a Mohácsi Csata 500. jubileumi évfordulóját fogjuk ünnepelni. 8 évünk van a méltó felkészülésre, s hála az isteni Gondviselésnek, ennek lehetősége is adott (egy sikeres pályázat), hogy a valóban szükséges templom- rehabilitáció mellett esetleg megmaradó pénzt a tervezők által megálmodott, (de még nem megvalósított) részletekre fordítsuk. Ilyen lehetne például a torony fölépítése, a Stehlo Lili által elképzelt freskók elkészítése, vagy a templom közvetlen környezete emlékhely jellegének erősítése (pl.: Vármegyék címerpajzsai)

Mi nem szeretett Egyházunkkal és Püspök Urunkkal akarunk harcolni, csupán őseink emlékezetét kívánjuk megőrizni és ápolni, amit úgy érzünk: szent kötelességünk. Nem üzengetni és megkérdőjelezni akarunk mindent, hanem egymás érveit meghallgatva és átgondolva, megtisztult lelkiismerettel konszenzusra törekedve és együtt gondolkodva a régészekhez és történészekhez hasonlóan, egymással összefogva méltó módon emlékezni közelgő jubileumunkra.

Mohács, 2018. 06.12.

Kolbe Mihály örökségvédők
Mohácsi Csatatéri Emléktemplom örökségvédői